Talán kevesen tudják, hogy a kerület mélyén egy több mint harminckét kilómétreres pincerendszer található. Ilyen az országban csak Egerben és Pécsett van. A X. kerületben azonban a beépítettség és a forgalom miatt mindig érheti meglepetés a szakembereket, mert az sem kizárt, hogy eddig feltáratlan üregekre lelnek.
Az államosítást követően lepusztított üzemrész virtigli szocialista üzemként érte meg a rendszerváltást, málló vakolattal, kívül futó csőkígyókkal, ide-odaragasztgatott sufnikkal. Tonnaszám bontották el a 90-es évek második felében a haszontalan toldásokat, s tisztították-cserélték ki az eldugult, majd otthagyott vezetékeket, csatornákat.
Legalább egymilliárdot költöttek az új birtokosok a renoválásra; a főzőház építészeti nívódíjat kapott.Az Öreg Ászok feliratú pince vasajtajának zárjában csikordul a kulcs, magas lépcsők vezetnek a mélybe. Az 1834-es nagy árvíz idején csaknem eltűnt Pest, újjáépítéséhez viharos gyorsasággal indult meg az iparszerű kőbányászat errefelé. A kerület már 1244-ben csatlakozott Kőér néven Pesthez, a török időkben is kőlelőhelyként tartották számon. Szőlőt termesztettek az itt élők, vízimalmok dolgoztak a Duna mentén, sört főztek többfelé, s ipari üzemek gyarapították a munkásságot a XIX. századra. A valamikori Pannon-tenger borította tájon a rétegesen lerakódott mészkő könnyen vágható volt, ökrös szekerekkel szállították a megfelelő nagyságúra fűrészelt tömböket a Fehér úton többnyire, amely vélhetően a szállongó mészkőporról nyerte nevét.
Az 1870-es évektől fogva megerősödtek a téglagyárak, s a viszonylag puha mészkő elvesztette népszerűségét. Nem bírja a modern világ szennyezését sem, fő ellensége a nedvesség, a sörgyár alatt húzódó impozáns pincerendszert is folyamatosan ellenőrzik. Jelentős összegeket költenek az omlásveszély elhárítására, a vágatok olyanok, mint az egérrágta sajt: csupa elágazás.
Általában hat-hét méter szélesek és ugyanilyen magasak a szögletes vágatok, tizenkét fok átlaghőmérséklet honol télen-nyáron a pincékben. Beszögellések, bevakolt részek tanúskodnak róla, hogy korábban itt élénk munka folyt, de a mai technológia nem teszi szükségessé, hogy a mélyben dolgozzanak a sör előállítói. Másfél évtizede még ászokoltak a mélyben, amelynek bizonyos részei megközelíthetők teherautóval is, közúti kijáratok szakítják meg a föld alatti labirintust. Hihetetlen, de az európai léptékkel is különlegességnek számító természeti-épített ritkaság nem védett. Sem természetvédelmi területnek nem minősítették, sem műemléknek. A Dreher Rt. kitakaríttatta az utóbbi években, több millió forintot fordított a rendre, tisztaságra. Szerencsére a sörgyártás technológiája nem tartalmazott környezetszennyező elemeket, így a többi üzemhez és gyárhoz hasonlóan nem kellett szembenézniük az alagúttakarítóknak a veszélyes hulladékok rémével. Nem penészesek a falak, gombák nem borítják, s egy fia féreggel, egérrel sem lehet találkozni, mivel a rágcsálók éhen pusztulnának a kővágatokban. Nincsenek a falakon rések, repedések, néhol tíz, másutt 20-22 méter mélyen húzódnak a föld alatt a folyosók.
Az egyik szakaszon a háború alatt hadiüzem működött, repülőgépgyártás folyt a mélyben, papírok ugyan nem dokumentálják az állítólagos Messerschmidtek összeszerelését. Helyenként nem vágatok, hanem mesterségesen kialakított pillérek tartják az irdatlan kősúlyt. Ezzel statikailag meggyöngítették a szerkezetet, hangzik a magyarázat, ott pedig mindig fönnáll a beomlás veszélye. A Korona pince főfolyosóját kőfallal erősítették meg, roggyanásveszélyes volt a tartófőte.
Csak a legszükségesebb esetben tömedékelik be a vágatokat, több szakértői vélemény után döntenek úgy, hogy “bedugítják” a menthetetlen üreget. Vájárokat alkalmaznak a karbantartásra, kopogózással győződnek meg arról, nincs-e alattomos üreg a falban. Ha kong a fal a kopogórúd nyomán, megerősítik a vágatot. Betonidomkővel falaznak a kőművesek, a falazótégla gyönge lenne, megrepedezne. 450 kilopondnyi (mondjuk úgy: kilogrammnyi) súly nehezedik minden négyzetcentiméternyi felületre a labirintusban. Videóznak, fényképeznek, dokumentálnak mindent, a térkép részletes útmutatót nyújt a valamikor ötletszerűen kivájt alagút formájáról. Nyilván logikusan vésték, bányászták a föld gyomrát a villámgyors építkezések igényei szerint; az újabb és újabb fordulók után feltáruló termek derék és precíz emberek erőfeszítéseiről tanúskodnak. Ne feledjük, nem álltak rendelkezésre hatalmas erőgépek, villany hajtotta fűrészek! A rajz 109 pincét tart nyilván, a jelölt és számozott szellőzőnyílások bizonyítják e tényt.
A 80-as években alpinisták vizsgálták végig az alagútrendszert, megállapításaik diktálják a mai teendőket.
A pincék túlnyomó többsége üres, alig néhányuk hasznosul, egyikben-másikban gombatermesztést folytatnak. Egyik leadó nyíláson leférne egy mamut is, másikon inkább csak egy elemózsiáskosár, de momentán nem aktuális egyik leadása sem. Nem tudják, hogyan is hasznosulhatna ez a természeti és építészeti kuriózum. Egy régebbi bejegyzésemben írtam az S1 projektről, amely kanyon és barlangvárostként hasznosítaná a pincerendszert. A lényeg, hogy nem morbid túlélőtúrákat terveznek! Csak vigyáznak rá. S a hivatalos védettség híján ennek is örülni kell.
További képek a labitintusról:
Hozzászólások